Egy palacsinta naplója

Szia! Én egy nagyon finom nutellás palacsinta vagyok, banánkarikákkal. Csak egy probléma van: egy olyan világban vagyok, ahol engem nem lehet megenni. Jó-jó… kezdjünk mindent a legelején.

Nagyi az unokáinak palacsintát akart készíteni, mivel a következő este volt kitűzve a Nagyi meglátogatása. Megcsinálta azt a krémszerűséget. Tudjátok, amiből a palacsinta áll. Az a krém, az anyukám. Tudom ez elég furának hangzik, de higgyétek el. Aztán a krémből egy kicsit a serpenyőre folyatott vagy valami ilyesmi. Igazából így születettem meg félig. Mivel akkor még üres palacsinta voltam. Rá is helyeztek a testvéreimre, aztán még rám is pakoltak. A nagyi mindenkit egyenként megkent. Volt túrós, lekváros, kakaós, üres, de akkor is én voltam a legkülönlegesebb. A legfinomabb mind közül: a nutellás palacsinta banánkarikákkal. Nyami. Ha ember lettem volna megettem volna magamat, de őszintén szólva nem kívántam meg magamat. Az kannibalizmus lenne. Na az a lényeg, hogy a nagyi mindig előre elkészíti őket, míg más háztartásokban az evés előtt kenik meg őket. De a nagyinál nagyon sok hely van így bőségesen elfértem. Ekkor kijött a nappaliból a Papa. Ő akart csinálni egy pirítóst, de mivel bent hagyta a szemüvegét a nappaliban, így véletlenül engem is beletett a pirítógépbe. Na és tudjátok mi történik amikor egy palacsinta a pirítógépbe van? Gondolom még nem próbáljátok és ne is, mert egy palacsinta társamnak sem akarok olyat, hogy őt se lehessen megenni. Tehát ilyenkor annyira nem tudja a pirító, hogy mit kell tenni, hogy véletlenül átteleportál egy másik világba.

Igen, igen, hát én vagyok én itt. De az én világomról még semmit nem meséltem, de szerintem elég lesz ennyi mára. Holnap megírom azt is, hogy milyen ez a világ.

Szia újra. Az előző részben elmondtam, hogyan kerültem bele ebbe a világba, de azt nem, hogy milyen világba. Tehát ebben a világban, mindenki étel, de senkit sem lehet megenni. Minden ételnek van, lába, keze, meg szeme is. Fülünk nincs, de nyugi, mindent hallunk. A valóságban is így van ez. Vagyis inkább abban a valóságban, ahol TE vagy. Remélem érted. Amúgy tényleg nagyon menő helyen élünk. Vannak nagy felhőkarcolók, de közben (akár mellettük is) kertes házak is.

A megérkezésemről még nem is beszéltem tehát azt is leírom:
Amikor megérkeztem, egy nagy épületben. Voltak pultok, amikre az volt felírva, hogy érkezők és a pultok mögött ételek álltak, sőt, a pultok előtti sorban is ételek álltak. Hát mit csináltam volna, beálltam az egyik sorba.
– Te nutellás palacsinta vagy? – kérdezte meg az előttem álló sushi.
– Őőő, igen. Te tudod mi ez a hely?
– Neem.
– Ő okéé.
Végre én is sorra kerültem és a pultnál a croissan megszólított.
– Üdv. Te megérkező vagy? Voltál már itt?
– Hát itt még nem voltam soha.
– Milyen étel vagy? – Kérdezte a croissan.
– Hát én egy nutellás palacsinta vagyok banánkarikákkal.
– De látszik, csak meg kell mindig kérdeznem. Mivel először vagy itt adunk egy sorszámot neked. Nézz bele a kamerába és csíííz.
KLIKKK!
– A fotó megvan. A sorszámod pedig a… 213.71 – és azzal a croissan a kezembe nyomott egy ilyen ételigazolvány szerűséget és egy kulcsot.
– És ez? – néztem a kulcsra.
– A Tehén utca 3.-ban van egy lakóház, első emelet, 4. lakás. Az a tiéd. A lakásban van 50 Épénz, az a mi fizetőeszközünk. Utána pedig lehetőleg keress munkát. Következő!

Akartam még kérdezni, hogy mi ez az egész, de arra már nem volt idő, mert jött a következő. Igazából ennyi, azóta vannak barátaim, a legjobb barátom Banántorta, és igazából ennyi.